Mi a jövő? Mi, a jövő. -interjú sorozat II.

Nem enyém-tiéd, hanem mindenkié. Közös!
Nem intézmény, nem tanterv, hanem MI, a jövő. 
Beszéljünk róla, beszéljük meg!

Diák vagyok. 14 éves.  Egy ilyen idős gyerekkel, ha beszélget egy felnőtt, azt kérdezi ,,Hova jársz iskolába?’’ Miért ezt kérdezik? Mit mutat a felnőtteknek az, hogy milyen ott diáknak lenni? Erről is szól ez az interjúsorozat, amit 2020 tavaszán készítettem. 

Tanárok:

Budapest (High) School-os (Rakpartos) tanárok (2) (B)
Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium-i tanár (SzI)
Toldy Ferenc Gimnázium tanára (T)
Általános iskolai igazgató és a helyettese (Á)
Szlovák iskolaigazgató (Sz)

Ön honnan értesül a világ híreiről? Milyen hírportálról?

  • (Sz) Azon tipusú emberek közé tartozom, akiket érdekelnek a hírek. Többek között a politika is. A televízióban minden nap megnézek egy bizonyos hírcsatornát, de az internetes hírportálok között is van egy-kettő, amit napi szinten elovasok. 
  • (T) Nézek TV-t is, de az interneten mindent el tudok olvasni. Igyekszem naprakész lenni, többek között azért is, hogy a diákok bármely kérdésére válaszolhassak.
  • (Á) Mint magánember, onnan, ahonnan az összes többi ember, de sajnos mint igazgatóhelyettes, úgy is onnan, mint az összes többi ember. Sokkal hamarabb értesülünk a közmédiából, mint hivatali úton a mi szerveinkről.
  • (Á) Amit hivatalosan kommunikál a kormány, azt kell betartanunk iskola szinten. Nem azt, hogy mit írtak le valahol, valamilyen internetes hírportálról. Sajnos sok álhírrel találkozik az ember. Mint magánember én is felcsapom az internetet, mert ugyebár ma már sajnos nem újság van, de aztán elkeseredek, be is csukom és csinálok valami egész mást. 
  • (SzI) Index, de nem vagyok vele maradéktalanul elégedett. Főleg a nyelvi pontatlanságok, és a lájkvadász címek miatt. 
  • (B) Facebook, Index, 444.hu, tehát az internetről, de rádiót is szoktam hallgatni.
  • (B) Van egy szűk baráti facebook csoportunk ahol követjük az eseményeket és jelezzük egymásnak, ha van valami fontos info. A szokásos hírportálokat (HVG, Index, 444…) most kevesebbet nézem.

Volt olyan tanár, akiben félelmet keltett a vírus?/Ön félt?

  • (Sz) Igen, főleg az idősebb kollégák körében volt az első napokban félelem, de ez idővel enyhült. 
  • (T) Igen, leginkább az elején.
  • Más tanár ismerősöm úgy tudom nem, de én az elején nagyon féltem. Bennem elég könnyen aktivizálódik a halálfélelem gomb, még világjárványnál kisebb dolgoktól is. Eddig erre elég volt egy kisebb betegség is. Ez sem épp egy racionális dolog bennem. Épp erre volt nekem a legjobb ez a helyzet, hogy ebbe a halálfélelembe kicsit beleeresztettem magam. Régi adósságom volt, nem mintha teljesen kipipáltam volna, de érdekes módon miután nagyjából szembenéztem ezzel, vagy inkább átszenvedtem az elejét, utána sokkal szabadabban és lazábban tudtam élni.
  • (B) Eleinte féltem. Most kikerülöm az embereket, de ez egyáltalán nem jó érzés.
  • (B) Igen. Féltem, amikor bizonytalanná vált a jövő, mert nem tudtam lesz-e munkám, pénzem albérletre, stb. De igyekszem a legtöbbet kihozni a helyzetből és mostanra bizakodó vagyok a jövőt illetően.

Ha nem kérdeztem volna semmit, csak azt, hogy mi az, amit elmondanának erről a helyzetről, mit mondanának?

  • (Á) Azt mondanám, hogy a legfontosabb a testi és a lelki egészség. Arra, hogy most itt megtanuljuk például az igekötőket, arra lesz még lehetőség. Nem szabad, hogy a digitális világ rányomja a bélyegét a harmonikus kapcsolatokra, a családi életre. Fontos a prioritás. A mai világban természetesen szükség van a virtuális világra is. De azt is látom, hogy a személyes kapcsolatok nélkül nem érdemes élni.
  • (Á) Olyan 35 évvel ezelőtt történt, amit most el szeretnék mesélni. A postánál dolgoztam. Én nem táviratkézbesítő voltam, de megkértek arra, -amikor valamilyen jeles ünnep volt- hogy én is segítsek táviratot kézbesíteni. Akkor nem e-mailt írtak az emberek, hanem táviratot adtak fel. Anyáknapjára kivittem a dísztáviratot. Láttam síró anyukát, aki úgy vette át azt, amit hoztam: akkor nem jönnek? Ez azt jelentette, hogy akkor nem jönnek. Megkínált a friss süteményből. Ez nekem akkor beleégett a lelkembe. Ma majdnem természetes, hogy dobunk egy SMS-t, vagy egy e-mailt névnapra, születésnapra, karácsonyra, akármire. Nekem ez nem tud beleférni sehogy sem a lelkembe, hogy én ne látogathassam meg az anyukámat? Az anyósomat? Ez lehetetlen. Ez egy másik világ. Nem a digitális világban élünk, hanem valóságos, hús-vér emberek vagyunk. 

írta: Tóth Anna Bodza